Két Katalin: Edinger és Szegedi (plusz egy Ábel és egy Lenka-baba)
Furcsa kettősség egy ilyen kiállítást megnyitni, ahol egy mesekönyv eredeti illusztrációi függnek a falakon. A kettősség abból adódik, hogy míg ezek a képek önálló, élő alkotások, teljességüket mégis úgy érik el, ha könyvbe foglaltatnak, szöveg kerül melléjük. És nem is akármilyen szöveget kaptak ezek a képek, egyszerű, puritán, érthető, könnyen befogadható, de mégis mesés szöveget.
Miről is lehet ilyenkor beszélni? A könyvről? A képekről? Talán inkább az alkotóról, akinek, azt hiszem pályáján a sok nehéz és jelentős kő (könyv) után, egy apró kavics sokban megváltoztatja az utat. Ezzel az apró kaviccsal (azt hiszem ez a legkisebb és legrövidebb Szegedi Kata könyv eddig…) olyan állóvizet kavart fel, ami tőlünk nyugatra, de még keletebbre is teljesen elfogadott hétköznapi dolog. Ennek az újdonságnak a lényege abban áll, hogy a szöveg és a képek egy kézben, egy fejben vannak. Nem válik ketté a könyv, a képek nem aláfestik a szöveget és nem képaláírások a mondatok.
Közönség
A saját történet biztosan sok segítséget nyújt abban, hogy az illusztrátor jó olvasója legyen a szövegnek, - mert ezen áll vagy bukik minden-, hogy érti-e, miről kell szólni a képeknek. De ezt a helyzetet meg is fordíthatjuk: a jól megkomponált beszédes képek mellé szöveget csak az tud írni, aki jól olvassa a képek jelrendszerét.
Ha itt most mégis végig sétálunk a kiállított képek előtt kirajzolódik a történet szavak nélkül is, minden apró mozdulatban, rezdülésben, részletben ott bujkál maga a szövegtest, a mese fonala. (És a mesét otthon képek nélkül elolvasva is eljutunk a kezdőponttól a lényegig, a beteljesülésig.)
Lenkák
Ez az a pont ahol most vissza kell kanyarodnom az első mondatban felvetett kérdéshez, a kettőséghez, hogy önmagamat cáfolhassam meg, mert igen, ezek a képek önmagukban is két lábon állnak/függnek a falakon és egymás után sorjázva beszédessé válnak szöveg nélkül is.
Gyerekek
És hogy miért érzem ezt a kis kavicsot nagy dobásnak? Mert az, hogy egy illusztrátor megtalálja a saját hangját, technikáját, kézjegyét – már önmagában véve nagyon nagydolog, de az hogy ennek a jól körülhatárolható, stílusjegyekben gazdag és egyéni körnek a határait folyton feszegeti, tágítja, sallangjait nyesegeti, ez már egyéni harc, egyéni bravúr. A jól megérdemelt pihenés helyett az állandó próbálkozás, a jó értelemben vett meg nem elégedés, egyszóval a keresés az, ami izgalmassá teszi Szegedi Kata munkáit a nagyon biztos kezű önazonosság mellett.
Én most ebben a könyvben, ezekben a képekben látom Kata új hangját, másságát, nyitányt egy új út felé, vagy egy elágazást, amerre jó lenne tovább menni.
(Elhangzott 2011.01.21-én az Újlipótvárosi Klub-Galériában)
A fotókért köszönet a galériának, további képeket még a papiruszportal.hu oldalon lehet megtekinteni.
